Harmincéves ausztrál erdőkísérlet: nagy fák, hasonló biomasszakészlet

Egy ausztrál erdőkísérlet ritkított területei harminc év után visszanyerték a kitermelt föld feletti biomasszát, és behozták a kontroll további növekedésének nagy részét. A 2026. július 1-jén közölt tanulmány hasonló nagyságrendű biomasszakészletet mutatott, nem minden kezelt területen a kontrollét meghaladó mennyiséget.

Az eredmény a Victoria állambeli Tanjil Bren mountain ash néven ismert eukaliptuszerdejéből származik. Azért figyelemre méltó, mert ugyanabban a hosszú távú kísérletben lehetett összevetni a különböző erdőkezelések következményeit: a fák megújulását, későbbi méretét, széntárolását és egy ritka állatfaj jelenlétét.

Egy évtizedekkel korábban indított összehasonlítás

Ausztráliában az 1970-es évektől vitatták a tarvágást, vagyis azt az eljárást, amikor egy erdőrészlet minden fáját kivágják. A természetvédők a ritka fajok élőhelyének pusztulását és az erdők ökológiai értékének csökkenését hangsúlyozták. Az erdészek azzal érveltek, hogy a mountain ash alkalmazkodott a súlyos bozóttüzekhez, és a tarvágás erdészeti szempontból hasonló helyzetet teremt.

Victoria kormánya az 1980-as évek közepén a faipar átalakításával együtt a tarvágás alternatíváinak vizsgálatára is pénzt fordított. A beszámoló ezt mai értéken 26 millió ausztrál dollárnak megfelelő összegként adja meg. A vizsgálatok az erdőműveléshez tartoztak: ez az erdészetnek az erdők létrehozásával, növekedésével és ápolásával foglalkozó területe.

A Silvicultural Systems Project 1987 és 1989 között két helyszínen indult el: Tanjil Brenben, Victoria központi hegyvidékén, valamint az East Gippsland térségében fekvő Cabbage Tree Creeknél. A most ismertetett hosszú távú eredmények középpontjában Tanjil Bren áll.

A kezelések között 250–350 méter széles hagyományos tarvágások, 50–140 méter széles kisebb tarvágott foltok és erős ritkítások szerepeltek. A két fakímélő kezelésnél az eredeti állomány fatörzseinek mellmagasságban mért összes keresztmetszeti területéből 30 vagy 50%-ot tartottak meg. A százalékok erre az erdészeti mutatóra vonatkoznak, nem a fák darabszámára. Nagy, kitermelés nélkül hagyott területek szolgáltak összehasonlítási alapként.

Más eredményt mutatott az újulat és a megmaradt faállomány

A tanjil breni erdő az 1939-es tüzek után kialakult sűrű állomány volt. A kutatók több száz felmérési parcellát jelöltek ki, és több ezer fiatal fát követtek. A 2000-es évek elejére az látszott, hogy a mountain ash a tarvágott területeken újult meg a legeredményesebben.

Ahol magas lombkoronájú fák maradtak, vagy kisebbek voltak a kivágott foltok, ott inkább az alsóbb növényzeti szint gyakori fajai, például az akáciák kerültek túlsúlyba. A korai eredményeket közölték, később azonban a kísérleti helyszín háttérbe szorult: a bekötőutat benőtte a növényzet, a projekt táblája pedig összedőlt.

2014-ben a Melbourne-i Egyetem egyik erdőművelési kurzusának résztvevői visszatértek Tanjil Brenbe. A látogatást Simon Murphy javasolta, aki a kísérlet létrehozásában is részt vett. A helyszín lehetővé tette, hogy a különböző kezelések hosszú távú következményeit egymás mellett lássák.

A nagyobb tarvágott foltokon továbbra is erőteljesen fejlődött a mountain ash. A ritkított részeken viszont a meghagyott fák mérete tűnt ki: a beszámoló szerint a körülbelül 80 éves állomány legnagyobb fáinak mellmagasságban mért átmérője átlagosan jóval meghaladta az egy métert, néhányé pedig az 1,5 métert is.

A ritkított állomány legnagyobb fái 20%-kal nagyobb átmérőjűek voltak, mint a kitermelés nélkül hagyott kontrollterületek legnagyobb fái. A szerzők magyarázata szerint a ritkítás több helyet és erőforrást hagyott a megmaradó egyedek növekedésének.

A széntárolás és az élőhely külön kérdés

A tanulmány a föld feletti biomasszából becsülte a széntárolást; a gyökerek és a talaj szénkészletét nem számította bele. Ebből önmagában nem számítható ki a teljes erdőkezelés éghajlati mérlege, amelyhez a kitermelés és a faanyag további sorsának adatai is szükségesek lennének. A két fakímélő kezelés teljes föld feletti biomasszája a kontroll 101, illetve 84%-át érte el. Az élő fák biomasszájánál 120, illetve 97% szerepelt. Ezért nem azonos az élő fákban tárolt mennyiség és a holtfát is tartalmazó teljes biomassza összehasonlítása.

A szerzők szerint a nagyobb fák ellenállóbbak lehetnek a tűzzel szemben, és nagyobb eséllyel alakulhatnak ki bennük odúk. Ezek olyan ritka erszényesek számára fontosak, mint a greater glider és a Leadbeater’s possum. Ez a várható élőhelyi előny különbözik a kamerákkal ténylegesen rögzített állatészlelésektől.

A ScienceDailyben megjelent szerzői beszámoló szerint a kihelyezett vadkamerák a Leadbeater’s possum jelenlétét minden felmért, erdőművelési kezelést kapott parcellán kimutatták, a kitermelés nélkül hagyott területeken viszont nem észlelték. A kezelt részeken növő akáciákat ez az állat táplálkozásra és az erdőn belüli mozgásra is használja. A kamerás eredmény jelenlétet igazol; önmagában nem mutatja meg az állomány nagyságát vagy hosszú távú fennmaradását.

Hol lehet jelentősége a ritkításnak?

A ScienceDaily által közölt, eredetileg a The Conversation számára írt beszámoló szerzői — Kaitlyn Hammond, Craig Nitschke, Patrick Baker és Raphael Trouve — a ritkítást lehetséges erdőkezelési eszközként értékelik. Különösen a tarvágással vagy súlyos tűzzel érintett erdőkben segítheti a különböző korú és méretű fákból álló szerkezet kialakulását.

Ugyanakkor maguk is hangsúlyozzák, hogy a ritkítás nem alkalmazható mindenütt. Tanjil Bren konkrét példája azt mutatja, miért érdemes több évtizeden át megőrizni a kísérleti területeket: a fiatal fák kezdeti megtelepedése és a megmaradó nagy fák későbbi széntárolása eltérő időtávon válik láthatóvá.