A gondolat nem hajlít kanalat – de robotkart már mozdíthat

Egy kanál puszta nézéssel való meghajlítása továbbra is inkább a mozivászon és a vacsoraasztalnál előadott trükkök világa. A telekinézisre – vagy a tudományosabb szóhasználatban pszichokinézisre – nincs olyan bizonyíték, amely ellenőrzött körülmények között is meggyőzte volna a tudományos közösséget. Pedig kísérletből nem volt hiány: amerikai egyetemeken már a 20. század eleje óta próbálják kideríteni, képes-e az elme közvetlenül hatni az anyagra.

A vizsgálatok tanulsága nem az, hogy a kutatók ne próbálták volna eléggé. Inkább az, hogy egy apró, izgalmasnak tűnő eltérés még nem ugyanaz, mint amikor valaki ránéz egy tárgyra, és az udvariasan odébb csúszik.

Kockadobásoktól a véletlengenerátorokig

A korai kísérletekben önkéntesek azt próbálták befolyásolni, hogyan essenek a dobókockák. Később a kockákat véletlenszám-generátorok váltották fel: ezek olyan eszközök, amelyek kiszámíthatatlan sorozatban állítanak elő egyeseket és nullákat. A résztvevők feladata az volt, hogy gondolataikkal valamelyik irányba „billentsék” az eredményt.

Holger Bösch, Fiona Steinkamp és Emil Boller 2006-ban 380 ilyen kutatást vizsgált át a Psychological Bulletin folyóiratban megjelent metaelemzésében. A metaelemzés több korábbi tanulmány eredményeit összesíti, így nem egyetlen látványos kísérletre épít.

Találtak statisztikailag kimutatható, de nagyon kicsi eltérést. Csakhogy az eredmények mintázata gondot okozott: minél kisebb volt egy vizsgálat, annál nagyobbnak látszott a hatás, és az egyes tanulmányok eredményei erősen ingadoztak.

Amikor a fiók is beleszól az eredménybe

Erre létezik egy prózaibb magyarázat, a publikációs torzítás. Elképzelhető, hogy a véletlenül érdekes eredményt hozó kis vizsgálatok könnyebben megjelennek, míg a semmit nem találó kísérletek a kutatói fiókban maradnak. Egy szimuláció szerint ez a jelenség önmagában is előállíthatja azt a három mintázatot, amelyet az összesített eredményekben láttak.

Ez nem olyan látványos fordulat, mint egy magától becsukódó ajtó, de a tudományban épp ez a lényeg: nemcsak azt kell nézni, akadt-e érdekes szám, hanem azt is, milyen úton jutott el az a szám a folyóiratig.

A princetoni labor nagy próbája

A téma egyik legismertebb műhelye a Princeton Egyetem mérnöki karának alagsorában működő PEAR, vagyis Princeton Engineering Anomalies Research labor volt. Robert Jahn, az intézmény akkori mérnöki dékánja alapította 1979-ben. A labor 28 éven át dolgozott véletlenesemény-generátorokkal.

Brenda Dunne laborvezető hasonlata szerint a rendszer olyan volt, mintha egy érme másodpercenként ezerszer pörögne fel, majd azt néznék, mennyi fej jött ki egy nagyobb sorozatban. A résztvevők azt igyekeztek elérni, hogy az eredmény több vagy kevesebb fej felé tolódjon.

A PEAR szerint fő kísérletükben 91 résztvevő 12 év alatt 2,5 millió próbát végzett, és az eredményük a véletlennél kedvezőbbnek tűnt, nagyjából 15 000 az 1-hez eséllyel. Amikor azonban a princetoni labor Giessen és Freiburg németországi kutatóhelyeivel ugyanazt a szoftvert, hardvert és eljárást használva ismételte meg a vizsgálatot, a fő mérőszámon nem sikerült megismételni az eredményt. Mindhárom labor pozitív, de statisztikailag nem szignifikáns irányzatot látott.

A PEAR 2007-ben bezárt, eredményeit a tudományos közösség nagyrészt elutasította.

A fizika sem talál kapaszkodót

Sean Carroll fizikus 2008-ban egy kanál példáján keresztül fogalmazta meg az alapvető problémát. Egy ilyen tárgy megmozdításához nagy távolságon is ható ismert erőre lenne szükség. A gravitáció és az elektromágnesesség elvileg szóba jöhetne, ám az agy részecskéinek gravitációs hatása ehhez rendkívül gyenge, a kanalat meghajlító elektromágneses mezőt pedig könnyű lenne kimutatni.

Carroll szerint elképzelhető egy még fel nem fedezett erő, de a meglévő kísérletek szerint ennek hatótávolsága egy milliméternél kisebb, vagy jóval gyengébb a gravitációnál. Ez nem igazán az a felszerelés, amellyel valaki a nappaliból rendezné át a könyvespolcot.

A gondolat valódi útja: elektródákon át

Van viszont működő, szakmailag ellenőrzött formája annak, hogy gondolati jelek mozgást indítsanak el. A BrainGate2 vizsgálat kutatói 2012-ben a Nature folyóiratban számoltak be arról, hogy két, sztrók miatt lebénult ember robotkart irányított a motoros kéregbe ültetett, közel 100 hajszálvékony elektróda segítségével.

Az egyik résztvevő, Cathy, 15 év után először emelt a szájához egy palack kávét robotkarral; hat próbálkozásból négyszer sikerült innia. Ez nem telekinézis: az idegi jelet elektródák rögzítik, egy dekódoló rendszer értelmezi, majd egy motor mozgatja a kart. De talán éppen ettől különösen figyelemre méltó: nem varázslat, hanem olyan technológia, amelynek nagyon is kézzelfogható jelentősége lehet.