Egy arizonai város vizét 85 százalékkal vágták meg

Az arizonai Kearnyban márciusban a Gila folyót tápláló hótakaró a történelmi átlag mindössze 1 százalékára zsugorodott az adott időszakban. A mintegy kétezer lakosú település ezért körülbelül 85 százalékkal kevesebb folyóvizet kapott, a városvezetés pedig áprilisban a „Zero Day”, vagyis a csapok elapadásának lehetőségére figyelmeztetett.

Ez a meghökkentő arány nem csupán egy kisváros gondja. Kearny helyzete jól megmutatja, mit jelent a Délnyugat-Egyesült Államokban immár 2000 óta tartó úgynevezett megaszály: egy olyan, évtizedeken át fennmaradó, súlyos száraz időszak, amelyet a kutatók a térség 1200 éves történetének legsúlyosabbjai közé sorolnak.

Amikor a folyóvíz a boltok működését is meghatározza

Kearny a kelet-arizonai Dripping Spring-hegység lábánál fekszik, vízellátásának alapja pedig a település déli szélén haladó Gila folyó. Norm Warren, a város régóta ott élő lakója és az egyetlen nagyobb, 45 percen belül elérhető élelmiszerbolt tulajdonosa a Science Newsnak arról beszélt: vezetékes víz nélkül a hűtőrendszerek sem működnének megfelelően, így friss húst és zöldséget sem tudna tárolni.

A takarékoskodás ezért egészen hétköznapi döntésekig ér. Warren kevesebbet mos és zuhanyozik, hagyta kiszáradni a gyepét, más növényeket pedig használt mosogatóvízzel öntöz. Egy aszályt hajlamosak vagyunk csapadékstatisztikának látni, Kearnyban azonban azonnal összekapcsolódik az ivóvízzel, az élelmiszerellátással és a mindennapi szolgáltatásokkal.

A meleg levegő több nedvességet von el

A térségben 2000 és 2021 között az éves csapadék 8,3 százalékkal maradt el az azt megelőző ötven év átlagától. Közben a Colorado folyó vízhozama 2000 óta nagyjából 20 százalékkal csökkent. A Powell- és a Mead-tó együttes vízkészlete augusztusra a kapacitásuk körülbelül negyedére apadt; ez különösen súlyos, mert mintegy 40 millió ember függ a Colorado vizétől.

A csapadékhiány önmagában sem csekély, de a hőmérséklet tovább erősíti a hatását. Kevin Anchukaitis, az Arizonai Egyetem évgyűrűkutató laboratóriumának vezetője szerint a melegebb légkör hatékonyabban szívja el a nedvességet a felszínről. Ennek fizikai hátterét a Clausius–Clapeyron-egyenlet írja le: egy Celsius-foknyi melegedéssel a levegő nagyjából 7 százalékkal több vízgőzt képes megtartani.

Ez nem azt jelenti, hogy a levegő szó szerint „eltünteti” az esőt, hanem azt, hogy a felmelegedett környezetben több nedvesség párolog el a talajból és a növényzetből. Emiatt egy-egy esősebb időszak sem feltétlenül tölti vissza tartósan a kiszáradó tájat. Egyes kutatók ezért inkább aridifikációról, vagyis fokozatos szárazabbá válásról beszélnek, nem hagyományos értelemben vett aszályról.

Az ezeréves fák gyűrűi régebbi száraz időkről mesélnek

A mai helyzet súlyosságát nem kizárólag modern műholdas és meteorológiai adatok alapján mérik. Margaret Evans ökológus és kollégái ősi fák évgyűrűit vizsgálják a Délnyugaton. A vastagabb gyűrű általában kedvezőbb, nedvesebb, erősebb növekedést hozó évet jelez, ezért a faszövet hosszú távú környezeti archívumként használható.

Körülbelül egy tucat, a Colorado felső vízgyűjtőjén lévő helyszín adatai két korábbi megaszály nyomát is megőrizték: egyet a 12. századból, egy másikat, amely csaknem a teljes 2. századon át tartott. A vízhozamokra készített modellek szerint a 12. századi száraz időszakban a Colorado folyó átlagos vízhozama a 20. századi és 21. század eleji átlag mintegy 80 százalékára esett, a 2. századi eseménynél pedig 68 százalékra.

Vagyis a térség természetes éghajlati változékonyságában korábban is előfordultak hosszú száraz korszakok. A jelenlegi, 27 éves periódus ugyanakkor az évgyűrűkből és mai megfigyelésekből származtatott talajnedvességi adatok szerint 800 óta a legszárazabb ilyen hosszúságú időszak.

Mi köze lehet ehhez a Csendes-óceánnak?

A történet egyik legérdekesebb, de még vitatott eleme a Csendes-óceáni Évtizedes Oszcilláció, röviden PDO. Ez a mintázat nagyjából néhány évtizedes léptékben rendezi át a Csendes-óceán felszíni vizeinek szokatlanul meleg és hűvös területeit. A változás a magasban futó, időjárási rendszereket terelő csendes-óceáni futóáramlat útját is módosíthatja.

A PDO meleg fázisában a futóáramlat délebbre húzódik Észak-Amerika fölött, és több nedves időjárási rendszert terelhet a Délnyugat felé. Hűvös fázisban északabbra kerül, így a térségben nagyobb az aszály esélye. Richard Seager és munkatársai szerint az 1977 és 1998 közötti meleg fázis az elmúlt ezer év legcsapadékosabb délnyugati időszakát hozta, majd 1999 körül éles fordulat következett a szárazabb viszonyok felé.

Egy 2025-ös, a Nature folyóiratban megjelent, vitatott tanulmány több mint 500, tizenkét jelentős klímamodellel készült szimuláció alapján azt vetette fel, hogy az emberi kibocsátások megváltoztatták a PDO működését. A szerzők szerint az ipari aeroszolok korábbi, hűtő hatása a meleg fázist erősíthette, míg a légszennyezés csökkenése és az üvegházhatású gázok növekedése később a szárazabb helyzetnek kedvező fázis felé tolhatta a rendszert.

Ez egy fontos hipotézis, nem lezárt ügy. A kutatók azt is vizsgálják, mennyire lehet tartós ez az állapot; egy 2015-ös erős El Niño például csak néhány évre tudta eltéríteni a mintázatot. Kearny 1 százalékos hótakaróadata ezért marad különösen nyugtalanítóan érdekes: egyetlen számba sűríti, hogyan találkozik egy kisváros vízellátása a légkör melegedésével, az óceán lassú ritmusával és az évszázadok óta olvasható fagyűrűkkel.