Wildwood: a Guardian szerint a látvány varázsol el, nem a borzongás

A Coraline kézzelfogható mesevilágát kedvelőknek ígéretes lehet a Laika Wildwood című filmje, ugyanilyen erős borzongásra azonban ne számítsanak a Guardian kritikája alapján. A lap régimódi, lendületes erdei kalandként méltatja a stop-motion fantasyt, miközben a történet egyik fontos motivációját nem találja elég világosnak. Ez egyetlen kritika olvasata, nem saját filmértékelés vagy kritikai konszenzus.

A történet a mai Portlandből indul. A tizenkét éves Prue az öccsére, Macre vigyáz, amikor varjak ragadják el a kisbabát, és az erdőbe viszik. Prue és osztálytársa, Curtis utánuk ered: a város melletti vadonban beszélő állatok és elnyomott emberek párhuzamos világára bukkannak. A mentőakció így egy titkos birodalom hatalmi konfliktusába vezeti őket.

A Guardian szerint a film vonzerejét elsősorban az adja, ahogyan ez a világ megjelenik. A kritikus a Laika animációját organikusabbnak, fizikailag közvetlenebbnek érzi a Pixar digitális látványánál. Ez esztétikai benyomás: a dicséret a figurák és környezetük érzékelhető jelenlétének szól, nem pusztán annak, hogy a film stop-motion technikával készült.

A látvány ereje ugyanakkor nem oldja meg a történet minden problémáját. A kritikus számára a gonosz kormányzónő tervének indítéka nem válik kielégítően világossá, és a nyugtalanító nyitányt leszámítva a film nem éri el a Coraline félelmetességét. Az összevetés így két külön várakozást választ szét: a jellegzetes Laika-látvány visszatér, a korábbi film rémisztő hangulata viszont nem ugyanilyen hangsúlyos.

A Wildwoodot Travis Knight rendezte, forgatókönyvét Chris Butler írta Carson Ellis és Colin Meloy azonos című könyvéből. A Guardian leírása alapján a film inkább a gyerekhősök felfedezőútjára, a különös lényekre és a felnőttek elől rejtett világra épít. A Coraline rajongóinak tehát elsősorban a vizuális rokonság kínál kapaszkodót, nem egy újabb, hasonlóan félelmetes történet ígérete.