Egy rugalmas kötéllel eltűntek a horgonyok nyomai a tengerifűből

A dorseti Studland-öböl tengerifüves területein egyetlen műszaki részlet látványos változással járt: ahol tíz kísérleti, úgynevezett ökokikötést telepítettek, a növényzetből hiányzó, csupasz foltok átlagosan 94 százalékkal kisebbek lettek 2021 és 2025 között. A megfigyelés azért figyelemre méltó, mert a sérülések eredete nem egy távoli, nehezen megfogható folyamat volt, hanem a kikötés megszokott módja.

A hagyományos láncos kikötőhelyeknél a hajó mozgásával együtt a lánc is végigsúrolhatja a tengerfeneket. Ez újra és újra felszakíthatja a tengerifüvet, mintha valaki körkörösen végighúzna egy nehéz tárgyat egy gyepen. Az ökokikötés célja éppen az, hogy a hajó rögzítése közben ne érjen semmi a növényzethez.

Miért számít, mi mozog a víz alatt?

A tengerifű nem tengeri alga, hanem virágos növényekből álló víz alatti rét. Ezek a rétek élőhelyet adnak számos tengeri állatnak, szenet tárolnak, és a partok erózió elleni védelmében is szerepük lehet. Világszerte többféle nyomás éri őket, a szennyezéstől és part menti fejlesztésektől a klímaváltozásig.

Studland-öbölben ehhez hozzáadódik a szabadidős hajóforgalom. A terület 2019 óta tengeri védett övezet, és az Egyesült Királyság egyik legnagyobb tengerifű-mezejének ad otthont. Itt él többek között a védett tüskés csikóhal, alkalmanként pedig rövidorrú csikóhalat is megfigyelnek.

A lényeg tehát nem az, hogy egy kikötőhely önmagában feltétlenül káros, hanem az, milyen kapcsolat jön létre a felszínen ringó hajó és az alatta fekvő növényzet között. Ezt a kapcsolatot alakították át a helyi kezdeményezésben.

Egy csavar a fenékben, rugalmas szár a vízben

Az ökokikötés alapja egy kétméteres, spirál alakú csavar, amelyet biztonságosan a tengerfenékbe fúrnak. Ehhez egy kétméteres, rugalmas összekötő elem kapcsolódik, a másik végén pedig a felszíni bója található.

Dagálykor ez az elem megnyúlik, apálykor visszahúzódik. Így a rendszer követi a vízszint változását, miközben nem marad hosszú, a fenéken vonszolódó lánc. A megoldás meglepően hétköznapi logikát követ: nem a már kialakult nyomokat próbálják eltüntetni, hanem azt akadályozzák meg, hogy újra és újra keletkezzenek.

Két terület eltérő ütemben gyógyult

A vizsgálatot Kira Dunn végezte a Southamptoni Egyetemen készített mesterszakos kutatásának részeként. A Studland Bay Marine Partnership által 2021-től telepített ökokikötések óta gyűjtött adatokat elemezte.

A tíz kísérleti ökokikötés környezetében mért 94 százalékos átlagos csökkenés mellett egy másik vizsgálati terület is tanulságos eredményt hozott. Ott a hagyományos láncos kikötések 2023-ig maradtak használatban, és a sérült foltok 65 százalékkal csökkentek. Ez is javulás, de jóval kisebb, mint az ökokikötésekkel érintett részen mért változás.

Dunn értelmezése szerint az eredmények azt mutatják, hogy a tengerifű ott kezdett regenerálódni, ahol megszűnt a fizikai bolygatás. David Brown, a partnerség irányító csoportjának elnöke és a National Trust vezető ökológusa szerint a hatás felülmúlta várakozásaikat; ezt a helyszíni megfigyelések és a kutatás együtt támasztják alá.

A csikóhalak megjelenése biztató jel, de nem külön bizonyítás

Az ökokikötések bevezetése óta a csikóhalakat figyelő önkéntes búvárok növekvő számokról számoltak be. A tengerifűben angolnát, pókrákot és parajhalat is megfigyeltek. Ezek a beszámolók jól illeszkednek ahhoz, hogy a sűrűbb, kevésbé bolygatott növényzet több állatnak adhat búvóhelyet és táplálkozóteret.

Ugyanakkor a kutatás konkrét számszerű eredménye a csupasz tengerfenékfoltok zsugorodására vonatkozik. A csikóhalak számának alakulásáról az önkéntes megfigyelők jelentettek emelkedést, ezért ezt érdemes jelzésként, nem pedig önmagában minden körülményt kizáró ok-okozati bizonyítékként kezelni.

A Studland-öböl történetét éppen ez teszi érdekessé: egy kétméteres rugalmas elem nem látványos tengeri találmány, mégis képes lehet megszakítani azt a mindennapi mechanikai folyamatot, amely évről évre felszakította a víz alatti rétet. A növényzet gyógyulásának mértéke pedig megmutatja, milyen gyorsan változhat egy élőhely, ha a folyamatos zavarás valóban megszűnik.