Öt szovjet és orosz sci-fi, ahol a jövő inkább az emberről szól

Az Andrei Tarkovsky rendezte Solaris 1972-ben készült, mégis olyan kérdést tesz fel, amely ma is érthető: mire jut a technikai fejlődés, ha az ember nem tud szembenézni a saját emlékeivel és veszteségeivel? A film csak az egyik darabja annak az ötből álló válogatásnak, amely a szovjet korszak és a későbbi orosz sci-fi különösen nyugtalanító, gondolati oldalát mutatja meg.

Ezek az alkotások nem feltétlenül gyors tempójú, könnyen követhető űrkalandok. A fantasztikus helyzetek náluk gyakran eszközök: egy bolygó, egy tiltott övezet vagy egy idegen élőlény segítségével beszélnek félelemről, társadalmi hierarchiáról, erőszakról és a beavatkozás határairól. A forrás szerint az öt film streamingben elérhető, de az adott szolgáltatás, a felirat és a hozzáférés országtól függően eltérhet.

A sci-fi mint kerülőút a szovjet filmben

A szovjet fantasztikus filmnek korai előzménye volt Jakov Protazanov 1924-es némafilmje, az Aelita, amely az űrutazás képzetét a polgárháború utáni Moszkva hétköznapi valóságával kapcsolta össze. A forrás felidézi, hogy a kor radikális filmes kísérletezéseit később, az 1950-es évek végéig tartó erős állami cenzúra szorította vissza.

Az 1960-as és 1970-es években enyhébbé vált a légkör, de a nyílt politikai bírálat és a szokatlan filmes nyelv továbbra is ellenállásba ütközhetett. A disztópia ezért alkalmas forma lett arra, hogy az alkotók közvetetten beszéljenek hatalomról, társadalmi romlásról vagy az intézmények embertelenségéről. Ettől a háttértől a következő öt film sem válik egyetlen, könnyen megfejthető politikai allegóriává, de sok esetben ez adja a feszültség egyik rétegét.

1. Solaris: amikor az idegen világ emlékezni kezd helyettünk

A Solaris egy megrekedt űrexpedícióval indul. Kris Kelvin pszichológusként érkezik a Solaris bolygó körül keringő űrállomásra, hogy segítsen a megviselt kutatókon. Hamarosan ő is ugyanazzal a zavarba ejtő jelenséggel találkozik, amely a személyzetet korábban felőrölte.

Tarkovszkij filmjében a bolygó nem egyszerű ellenség, és nem is a szokásos értelemben vett mesterséges intelligencia. Inkább pszichológiai tükör: a szereplők legmélyebb vágyait, bűntudatát és veszteségeit fordítja vissza rájuk. Gyakran Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiá című művének ellenpárjaként említik, ám a Solaris saját súlypontja a gyász és az emberi kapcsolat marad.

2. Kin-dza-dza!: rozsdás gépek és önkényes ranglétra

Georgij Danyelija Kin-dza-dza! című filmje az 1980-as évek Moszkvájából indul. Vlagyimir Maszkov építésvezető egy különös idegennel találkozik, majd egy grúz diákkal együtt véletlenül a Kin-dza-dza galaxis Pluke nevű bolygójára kerül. Az ottani kaland nem hősi küldetés, hanem kiszolgáltatott sodródás egy idegen rendben.

A film jövőképe szándékosan nem elegáns. Lepukkant járművek, újrahasznosított alkatrészek és alig működő gépek töltik meg a világát. A forrás ezt a látványt „salvage punk” irányként írja le: olyan esztétikaként, amelyben a technika a maradékokból tartja fenn magát. Pluke lakói önkényes kasztrendszerben élnek, a film abszurd humora pedig a társadalmi egyenlőtlenséget, az erőforráshiányt és a védelemre hivatott hatalom visszásságait célozza.

3. Sputnik: a titkos kutatás és az emberi félelem

Jegor Abramenko Sputnik című, modern orosz filmje 1983 szovjet Kazahsztánjába helyezi történetét. Egy balesetet követően Konsztantyin Vesnyakov az egyetlen túlélőnek látszik, de semmire sem emlékszik. Egy katonai kutatóintézetben Tatyanát, a nem szokványos módszereiről ismert pszichiátert kérik fel a vizsgálatára.

A történet szerint a nő rájön, hogy Konsztantyin valójában nem tért vissza egyedül: egy ismeretlen lény szimbiotikus kapcsolatba került vele még a baleset előtt. A szimbiózis itt olyan együttélést jelent, amelyben két különböző élőlény szoros kapcsolatban van egymással. A film figyelme azonban nem kizárólag a lényre irányul, hanem azokra az emberekre is, akik fegyverré próbálnák alakítani azt, ami félelmet kelt bennük.

4. Stalker: a Zóna ígérete és veszélye

Tarkovszkij Stalker című filmje Arkagyij és Borisz Sztrugackij Piknik az árokparton című regényéből indult ki. Főhőse, a Stalker rendszeresen belép egy lezárt és veszélyes pusztaságba, a Zónába. Ezúttal egy Írót és egy Professzort kísér magával egy olyan szobához, amelyről azt beszélik, teljesíti a belépő legbensőbb vágyát.

A külvilág kezdetben fakó, szépia árnyalatú, a Zóna viszont telített színekkel jelenik meg. Ez nem megnyugtató változás: a táj egyszerre vonzó és fenyegető. Az Író az alkotás értelmét mérlegeli, ha nincs közönség, a Professzor pedig hideg, hasznosságelvű szemszögből közelít az úthoz. A film nem ad könnyű választ arra sem, miért vállalja a Stalker újra és újra a kockázatot.

5. Hard to Be a God: tudni, mire lenne képes egy világ

A 2013-as Hard to Be a God, Alekszej German filmje szintén a Sztrugackij testvérek regényét dolgozza fel. Tudósok érkeznek Arkanar bolygójára, ahol az emberek biológiailag azonosak a földiekkel, társadalmuk azonban nem jutott túl a középkori Európára emlékeztető viszonyokon. A tudományos gondolat és még az enyhe értelmiségi vita is büntethető, akár kivégzéssel.

A film központi feszültsége abból fakad, hogy a látogatók ismerik az emberi fejlődés lehetőségeit, közben mégsem avatkozhatnak be szabadon. A forrás kifejezetten jelzi: ez a feldolgozás nyers, rendkívül részletgazdag és sok néző számára felkavaró lehet. Nem hagyományos cselekményvezetésű sci-fi, inkább nehéz kérdéseket vizsgál arról, kikényszeríthető-e az értelem vagy a társadalmi megújulás.

Érdemes a hangulat alapján választani

Aki személyes, lassú sodrású űrdrámát keres, a Solaris felől indulhat. Az abszurdabb, társadalmi szatírát kedvelőknek a Kin-dza-dza! lehet közelebb, míg a Sputnik feszesebb, testhorrorral is dolgozó történet. A Stalker türelmet kérő filozófiai utazás, a Hard to Be a God pedig a válogatás legmegterhelőbb darabja.

A filmek tényleges streamingelérhetőségét érdemes közvetlenül a választott szolgáltatónál ellenőrizni, mert a kínálat és a korhatár-besorolás változhat. A közös pontjuk nem az, hogy mind ugyanúgy képzelik el a jövőt, hanem hogy a fantasztikumon keresztül az emberi döntéseket teszik próbára.