A Silent Hill: Townfall a skót szigetre viszi a sorozat szorongató világát

A Silent Hill: Townfall 1996-ba, a távoli északi-tengeri szigeten fekvő skót St. Amelia városába helyezi a sorozat ködös rémálmát. A Eurogamer ismertetője szerint már a nyitány pontosan kijelöli a hangulatot: a főszereplő, Simon Ordell egy sivár parton tér magához, a vállára rögzített infúzióval. A játék nem a megszokott amerikai környezetet idézi fel, hanem brit utcatáblákkal, elhagyott üzletekkel, bezárt boltokkal és romló közösséggel épít fel egy fokozatosan nyugtalanító helyszínt.

Ez azoknak lehet fontos váltás, akik azt szeretnék tudni, mit tesz hozzá a Townfall a több évtizedes túlélőhorror-sorozathoz. A beszámoló alapján a Screen Burn fejlesztőcsapat nem pusztán új díszletbe költöztette a ködöt: a történet és a játékmenet is a sebezhetőség érzésére épül. A játék ugyanakkor kifejezetten intenzív horrorélményt ígér, amelyben a feszültség csak ritkán enged fel.

St. Amelia nem háttér, hanem a történet egyik mozgatója

A helyszín eleinte szinte hétköznapi részletekből áll össze: posta, újságárus, videótéka, macskaköves főtér, kocsmák és közúti kávézók jelennek meg a szigetvárosban. A „kiadó” és „bezárt” feliratok azonban már a természetfeletti események előtt is hanyatlást sejtetnek. Később a környezet a lakóházaktól és panelesebb épületektől a rideg, hetvenes éveket idéző brutalista terek felé mozdul.

A kritika szerint a Townfall így a Silent Hill jól ismert képeit is más kulturális közegben értelmezi újra. A fényes, tágas kórházak helyett szűk NHS-kórházi osztályok jelennek meg, a bevásárlóközpontokat pedig betonból épült, sivár üzletsorok váltják. A játék a vállalati térfoglalás és a dolgozók kizsákmányolásának témáját is érinti. Egy ápolófigurát például nem szexualizált szörnyként, hanem a nagy halálozási terhet feldolgozni képtelen, traumatizált kulcsfontosságú dolgozóként ábrázol.

Ez a megközelítés nem teszi kevésbé természetfelettivé a Townfall világát, inkább földeltebbé teszi a borzalmat. A gyász, a bűntudat és az egymásba kapcsolódó veszteségek a történet központi témái közé kerülnek. Simon szerepe a játék elején viszonylag hamar körvonalazódhat, ezért a hangsúly a kritika szerint nem egyetlen nagy fordulaton, hanem azon van, milyen következményekkel járnak a szereplők tettei.

Az első személyű nézetben kevesebb a biztonságérzet

A Townfall egyik meghatározó döntése az első személyű kamera. A Silent Hill-sorozatban ez korábban csak korlátozottan jelent meg, itt viszont a félelem egyik fő eszköze. A játékos kevesebbet lát a környezetből, a fenyegetés pedig közelebbről és kiszámíthatatlanabbul érződik.

A közvetlen harc létezik, de nem erre ösztönöz a rendszer. Simon ügyetlen blokkokra és kapkodó közelharci csapásokra támaszkodhat, később revolvert is szerezhet. A fegyver azonban lassan tölthető újra, a lövések pedig felhívhatják a közelben lévő ellenfelek figyelmét. A forrás szerint több szörny ellen a nyílt összecsapás rendszerint rossz helyzetet teremt, ezért az előrejutás inkább óvatosságot, elterelést és rejtőzködést kíván.

Ezt segíti a CRTV nevű eszköz, amely egyszerre emlékeztet kézi játékkonzolra és apró hordozható tévére. A klasszikus Silent Hill-játékok rádiózaját gondolja tovább: amikor ellenségek vannak a közelben, sercegés jelzi, hogy új jelek kerültek a készülék tárcsájára. Egy jelre hangolva az adott lény körvonala vörös zajban látszik, ám a környezetéről kevés támpontot kap a játékos.

Ez furcsa, szorongató helyzetet teremt: az ellenfél mozgásáról lehet némi elképzelés, miközben arról még nincs, milyen terepen járőrözik. Kövekkel és palackokkal el lehet terelni vagy rövid időre meg lehet zavarni a lényeket. Simon feltölthető infúziója pedig egy újraélesztési lehetőséget adhat. Ezek azonban nem oldják fel a kiszolgáltatottságot, inkább arra szolgálnak, hogy legyen némi mozgástér a hibák után.

A nézőpontváltás a szabályokat is megváltoztatja

A történetben Simon nem az egyetlen irányítható szereplő. A kritika ezt korai, érdemi szerkezeti fordulatként említi, anélkül hogy a későbbi részleteket felfedné. A váltás nemcsak több szemszögből mutatja meg az eseményeket, hanem a játékmenetet is átrendezi.

Amikor Simon nincs jelen, a CRTV sem segít. Ilyenkor a lopakodás sokkal inkább a hangokra, a sarkok óvatos belátására vagy akár a villódzó utcai lámpák megfigyelésére épül. A tágasabb pályákon az egymást keresztező célok miatt a játékosnak újra és újra alkalmazkodnia kell. A Townfall erőssége éppen az, hogy nem hagyja sokáig kényelmesen megszokni egyetlen ritmusát sem.

A látvány és a hangzás is ezt szolgálja. A nappal hirtelen éjszakába fordulhat, a köd sárgás utcafényben beteges árnyalatot kap, a sorozat túlvilágának rozsdás képe pedig betonlabirintussá változik vörös és mentőkék fénnyel. Akira Yamaoka zenéje helyett ezúttal Anthony Scott Burns komponált: az ismertető szerint a melankolikus szintetizátorok és az ipari zajok rokonságban maradnak a sorozat hangulatával, mégis önálló hangot kapnak.

Az állandó feszültségnek ára van

A Townfall legnagyobb erénye egyben a legfontosabb korlátja is lehet. A játék a nyugodtabb nyitány után hosszú időre magas fokozatba kapcsol. Vannak rejtvények és rövidebb lélegzetvételnyi szakaszok, köztük egy időben változó házra épülő feladat, de a beszámoló szerint a megkönnyebbülés ritka. A horror ritmusában a csendesebb részek nem csupán pihenők: a következő fenyegetés hatását is erősítik. Ha ezek túl rövidek, a folyamatos feszültség idővel tompulhat.

A nagyjából 15 órás játék későbbi fejezeteiben emiatt a túl sok visszajárkálás, a körülményes ellenfél-találkozások és néhány nehezebben értelmezhető rejtvény már terhesebbnek hat. A kritika a záró fejezet helyszínét kevésbé emlékezetesnek tartja, és úgy látja, hogy a történet ezen a ponton elveszít valamennyit a lendületéből. A befejezés ugyanakkor visszatalál a játék sajátos, Silent Hillhez illő hangjához. Öt lehetséges lezárás közül jut el az egyikhez.

A Silent Hill: Townfall tehát nem könnyed rémisztgetésnek tűnik, és nem feltétlenül azoknak szól, akik a megszakítás nélküli akciót keresik. Inkább egy lassan kibomló, majd egyre szigorúbb túlélőhorror, amely a skót szigetvilág és a társadalmi feszültségek felől közelít a sorozat régi témáihoz. A forrás értékelése szerint merész és gyakran kimagasló kísérlet, még ha a saját intenzitását nem is mindig tudja megfelelően adagolni.