A társas szorongást fenntarthatják az észrevétlen „biztonsági” szokások

A társas szorongás nem mindig látványos: lehet, hogy valaki végig ott marad egy találkozón, közben azonban gondosan próbálja elkerülni, hogy megszólaljon, szemkontaktust tartson vagy egyedül maradjon egy csoportban. A BBC-nek nyilatkozó szakértők szerint éppen ezek az úgynevezett biztonsági viselkedések tarthatják fenn a félelmet, még ha rövid távon kapaszkodót is adnak.

A jelenség azért lehet fontos, mert a szociális szorongásos zavar élete során akár az emberek 12%-át is érintheti. Egy, a University of Chichesterhez kötődő kutatás pedig arra utalt, hogy az egyetemisták több mint ötöde tapasztal valamilyen társas szorongást tanulmányai alatt. Ez nem jelenti azt, hogy minden visszahúzódó vagy új helyzetben feszültté váló embernek zavara van, de segít megérteni, mikor érdemes komolyabban venni a problémát.

Amikor a feszültség már beszűkíti a lehetőségeket

Neil Greening, a Social Anxiety Alliance UK elnöke szerint természetes, ha valaki új emberek között, állásinterjún vagy szokatlan helyzetben félénknek, idegesnek érzi magát. A társas szorongás akkor válhat különösen megterhelővé, amikor a félelem már ténylegesen megakadályoz valakit abban, hogy megtegyen dolgokat.

A BBC cikkében Mary álnéven szereplő, ma 25 éves nő saját tapasztalata ezt mutatja. Tizenévesen kezdett szorongani társas helyzetekben, állapota annyira súlyossá vált, hogy depresszió alakult ki nála, és időt kellett kihagynia az iskolából. Az Exeteri Egyetemen már kerülte a csoportos programokat. Egy alkalommal elment egy közösség első találkozójára, de amikor látta, hogy a többiek beszélgetnek, hirtelen attól kezdett félni, hogy nem illik közéjük, ezért hazament.

Maryt később szociális szorongásos zavarral diagnosztizálták. Beszámolója szerint új emberekkel beszélgetve kipirult, bizsergett a keze, és olykor úgy érezte, mintha eltávolodna a saját testétől; a szavak megformálása is nehézzé vált. Egyetlen személy története természetesen nem írja le minden érintett élményét, de érzékelteti, hogy a társas helyzetektől való félelem nem egyszerűen „rossz szociális készség”.

Mit neveznek biztonsági viselkedésnek?

Biztonsági viselkedésnek azokat a módszereket nevezik, amelyekkel valaki igyekszik csökkenteni a feltételezett kellemetlen helyzet kockázatát. Ide tartozhat, ha valaki mindig egy ismerős mellett marad, a társaság szélén helyezkedik el, vagy kizárólag biztonságosnak gondolt témákról – például munkáról – beszél.

David Clark, az Oxfordi Egyetem pszichológusa további példákat említ: ilyen lehet minden mondat előzetes, görcsös megfogalmazása, a szemkontaktus kerülése vagy az, ha valaki egyetlen emberhez ragaszkodik egy eseményen. Ezek a megoldások érthetőnek tűnhetnek, hiszen azonnal mérsékelhetik a bizonytalanság érzését. A szakértők gondolata azonban az, hogy közben kevés alkalom marad megtapasztalni: a várt kínos következmény talán nem is történik meg.

Greening szerint sokan a személyiségük hibájaként élik meg a problémát, ezért inkább elrejtik azt. A társas magabiztosságot nagyra értékelő környezetben különösen nehéz lehet kimondani, hogy valakinek egy hétköznapi beszélgetés vagy csoporthelyzet is erős feszültséget okoz.

A figyelem iránya is számít

Clark szerint gyakori, hogy az érintett a társas helyzet alatt szinte folyamatosan önmagát ellenőrzi: elpirul-e, furcsán hangzik-e, idegesnek látszik-e. Ez az erős önfigyelem könnyen háttérbe szoríthatja magát a beszélgetést és a másik embert.

A szakember ezért a figyelem kifelé fordításának lehetőségét emeli ki: a beszélgetőpartnerre, a párbeszéd tartalmára vagy a környezetre. Nem arról van szó, hogy ezzel egy csapásra megszűnne a szorongás. Inkább arról, hogy az ember nem kizárólag a saját feltételezett hibajeleit figyeli, miközben egy társas helyzet zajlik.

Clark viselkedéses kísérletekről is beszél: például valaki kérdést tesz fel egy megbeszélésen, vagy hozzászól egy csoportos beszélgetéshez, majd megfigyeli, mi történik. Ezek a helyzetek ijesztőek lehetnek, ezért az ilyen megközelítés sem általános recept, és nem helyettesíti a személyre szabott ellátást. A mögöttes cél az, hogy a feltételezett következményeket – például hogy mindenki unalmasnak találja, vagy kínosnak tartja a megszólalást – a tapasztalat tükrében lehessen mérlegelni.

Az esemény vége után is folytatódhat a kör

A társas szorongás nem feltétlenül ér véget azzal, hogy valaki hazaér. Mary arról számolt be, korábban újra és újra lepörgette magában az eseményeket, és azt kereste, mit ronthatott el. Clark ezt esemény utáni rágódásnak nevezi, amely könnyen eltorzíthatja annak emlékét, ami valójában történt.

Mary az alapképzés után a brit NHS-en keresztül kognitív viselkedésterápiát, vagyis CBT-t kapott. Ez a beszélgetéses terápiás forma a gondolatok újraértelmezésével és a viselkedési minták változtatásával dolgozik; a forrás ezt a társas szorongás egyik kiemelt kezelésének nevezi. Mary szerint a folyamat fokozatos volt. Posztgraduális képzésén kisebb csoportokban tanul, és csatlakozott egy csillagászati csoporthoz is. A beszámolója szerint ez továbbra is nehéz számára, és nem minden alkalom alakul úgy, ahogyan szeretné, de jobban tudja kezelni a helyzeteket.

Mikor lehet indokolt segítséget kérni?

Az alkalmi zavar, félénkség vagy egy új közeg miatti feszültség önmagában nem diagnózis. Ha azonban a szorongás tartósan korlátozza a tanulást, a munkát, a kapcsolatokat vagy más mindennapi tevékenységeket, érdemes egészségügyi szakemberrel beszélni róla. A pontos helyzet megítélése és a megfelelő támogatás kiválasztása egyéni feladat.

Clark szerint több embernek lenne hasznos terápiás segítséget kérnie. A történet tanulsága ugyanakkor nem az, hogy minden kellemetlen társas helyzetet azonnal le kell győzni, hanem az, hogy a szorongást fenntartó szokások felismerése és a megfelelő támogatás keresése lehet az első konkrét lépés.