A Titanic mentőcsónakjai: miért indultak el félig üresen a hajóról?

A Titanic 20 mentőcsónakjából csak 18 jutott vízre 1912. április 14-ről 15-re virradó éjjel, és a forrás szerint ezek többsége sem indult teljes létszámmal. Ez nem változtat azon, hogy a hajón eleve nem volt elegendő hely minden utas és személyzeti tag számára: a csónakok együttes kapacitása 1178 fő volt, a Southamptonból induló RMS Titanic fedélzetén pedig mintegy 2200 ember tartózkodott.

A mentőcsónakok története ezért nem egyetlen mulasztásról szól. A kevés csónak, a késlekedés, a bizonytalan utasok, az eltérően értelmezett parancsok és a süllyedés gyorsasága együtt szűkítette a menekülés esélyét. Körülbelül 700 ember jutott el a csónakokban biztonságba, nagyjából 1500-an pedig életüket vesztették a jeges Atlanti-óceánon.

Volt hely több csónaknak, mégsem került fel mind

A Titanic építésekor eredetileg 48 mentőcsónakkal számoltak. A tervekben szereplő szám később 32-re csökkent, végül a hajó 20 csónakkal indult első, New Yorkba tartó útjára 1912. április 10-én. A forrás szerint a fedélzeti zsúfoltságtól való félelem is szerepet játszott a végső döntésben.

Ez a 20 csónak 14 nagy, egyenként 65 személyes mentőcsónakból, két, 40 fő befogadására alkalmas vészcsónakból, valamint négy, egyenként 47 fős összecsukható csónakból állt. A kapacitás így is messze elmaradt a fedélzeten tartózkodók számától.

Fontos történelmi részlet, hogy a Titanic a korabeli előírásoknál több mentőcsónakot vitt. Egy ekkora hajónak a hivatkozott korabeli szabályok szerint 16 csónak is elég volt. A szabályozás abból az időszakból származott, amikor a hajóépítés fejlődése, a vezeték nélküli távíró és a kialakult hajózási útvonalak miatt a teljes hajókiürítést kevésbé tartották valószínűnek. A Titanic katasztrófája éppen ennek a feltételezésnek a súlyos korlátait mutatta meg.

Negyven perc telt el az első csónak indulásáig

A Titanic 1912. április 14-én, este 11:40-kor ütközött jégheggyel az Észak-Atlanti-óceánon. Éjfélre Edward Smith kapitány tudomására jutott, hogy a hajó el fog süllyedni, majd 0:05-kor elrendelte a mentőcsónakok előkészítését. Az első csónak azonban csak körülbelül 40 perccel később indult el.

A késedelemnek több oka volt. A csónakokat szabaddá kellett tenni, a személyzetet a fedélzetre kellett hívni, és az utasok közül sokakat meg kellett győzni arról, hogy hagyják el a hatalmas, kivilágított hajót egy sötét, hideg tenger fölött függő csónak kedvéért. A Titanic elsüllyeszthetetlenségébe vetett bizalom is lassíthatta a döntést.

Több túlélő később azt mondta, hogy a hajón nem tartottak mentőcsónakgyakorlatot. Az Encyclopedia Titanica szerint az ilyen gyakorlatokat általában vasárnap rendezték. A forrás két lehetséges magyarázatot említ arra, miért maradhatott el: az erős szelet vagy azt, hogy a gyakorlat megzavarta volna az étkezést. Biztos indokot azonban nem nevez meg.

Azonos utasítás, eltérő értelmezés

A kapitány „women and children in and lower away” utasítása — vagyis hogy a nőket és gyermekeket ültessék be, majd engedjék le a csónakot — nem mindenhol ugyanazt jelentette. A jobb oldalon William Murdoch első tiszt úgy értelmezte, hogy a nők és gyermekek élveznek elsőbbséget, de a fennmaradó helyeket férfiak is elfoglalhatják. A bal oldalon Charles Lightoller másodtiszt a nőket és gyermekeket kizárólagos utasként kezelte.

Az eltérő gyakorlat mellett az is számított, hogy egyes nők nem akarták hátrahagyni a férjüket. Ida Straus például a forrás szerint nem volt hajlandó elhagyni a hajót. A személyzet egy részét pedig az a félelem is visszatarthatta, hogy a teljesen megtöltött csónakok leeresztésekor meghibásodhatnak a tartószerkezetek.

Ennek következtében az elsőként távozó 7-es mentőcsónak mindössze 28 emberrel indult, holott 65 fő fért volna el benne. Az 1-es vészcsónakban pedig csupán 12-en ültek, noha elvileg 40 személyt vihetett volna. Ezek a példák nem azt jelentik, hogy minden későbbi csónak hasonlóan üres volt, de jól mutatják, miért nem lehet a mentési mérleget pusztán a névleges férőhelyekből levezetni.

Két összecsukható csónak már nem indult el

A süllyedés végül olyan gyors volt, hogy a személyzet nem tudta valamennyi csónakot rendben vízre bocsátani. Az összecsukható A és B jelű csónakot a víz sodorta le a fedélzetről, miközben még előkészítés alatt álltak. A legutolsó rendben elindított csónak, az összecsukható D, hajnali 2:05-kor érte el a vizet, mindössze 15 perccel azelőtt, hogy a Titanic eltűnt a hullámok alatt.

A túlélők ezután órákon át vártak a sötétben és hidegben. Sok csónak eltávolodott a süllyedő hajótól: a fedélzeten tartózkodók attól féltek, hogy a hajó örvénye magával rántja őket, vagy hogy a vízbe került emberek tömege felboríthatja a csónakot. A mentőövek és mentőmellények a fagyos vízben korlátozott védelmet jelentettek; a forrás szerint sokan kihűlésben haltak meg.

Az RMS Carpathia nagyjából hajnali 4 órakor érkezett meg a túlélőkért, akik később New Yorkba jutottak. A katasztrófa után a „mentőcsónakot mindenkinek” követelés is erősödött, a hajózási társaságok pedig további csónakokat kezdtek elhelyezni a hajóikon. A Titanic esete máig azt a konkrét tanulságot őrzi, hogy vészhelyzetben a felszerelés darabszáma önmagában nem elég: a kapacitásnak, a gyakorlásnak és a világos eljárásoknak együtt kell működniük.